„Bezzeg a Dóri kimehet a lakásból. Én miért nem?!”

„Itthon vagyunk önkéntes karanténban, mivel ez a hivatalos ajánlás. Betartjuk a szabályokat, és csak boltba vagy sétálni megyünk el – szigorúan csak mi, akik együtt lakunk. Sajnos nem mindenki gondolja így, és rendszeresen sétálnak el az ablakunk alatt három-négyfős gyerekcsoportok, de idősek is gyakran vannak az utcán. A gyerekem meg azt kérdezi: nekik miért szabad? Akkor nekem miért kell itthon maradnom?” – írja egy fővárosi édesanya, aki arra keresi a választ, hogy hogyan kezelje ezt a helyzetet, hiszen Budapesten továbbra is érvényben marad a kijárási korlátozás. Kovács Erika klinikai szakpszichológussal beszélgettünk a témáról.

A karanténban töltött hetek tűrőképességünket újra és újra próbára teszik. Bizonyára számtalan dolgot megoldottunk vagy elengedtünk már, rátaláltunk új és adaptív stratégiákra is, de ettől még időről időre felbukkanhat a bezártság elviselhetetlenségének érzése. Tűrjük, tűrjük, de főképpen így, hogy nem látjuk a végét, szeretnénk valahogy változtatni a szabályokon. Szabad vagy nem szabad, az emberi természet a karanténban is megmutatkozik, a szabályokat a magunk arcára igyekszünk formálni.

Lazul a fegyelem

Nézzük meg, a kérdést abból a szempontból, hogy ki és miért kezdhet lazítani a korlátozásokon. A szabályok feszegetése különösen igaz lehet a kamaszokra, akik életkori „feladatuknál” fogva is a lázadással, a korlátok lazításával, a függetlenedéssel vannak elfoglalva, miközben éppen azokkal vannak összezárva, akiktől távolodni szeretnének. De a kisgyerekes szülők között is akadhat olyan, aki eddig betartotta a karantén minden szabályát, és most mégis változtatna. Eddig a szomszéd gyerekekkel sem engedte találkozni a gyerekeit, majd látva, hogy azok mennyire unatkoznak, és tudván, hogy máskor milyen jól eljátszanak egymással, lazít a szabályokon, hogy elviselhetőbbé tegye a bezártságot. Lehetnek olyan nagyszülők, akik látva gyereküket, amint a távmunka és a gyerekei online oktatása között őrlődik, úgy döntenek, hogy a megfelelő védőfelszerelésben ugyan, de találkoznak az unokákkal, hogy átvállaljanak valamit fiuk vagy lányuk terheiből. És vannak idős, magányos emberek, akiknek eddig a vásárlás, az orvoshoz vagy a gyógyszertárba járás, a séta jelentette a szociális életet, és egész egyszerűen nem bírnak otthon maradni.

Hallgassuk meg panaszaikat

Amikor a gyerekeink a bezártságra panaszkodnak vagy dühöngnek miatta, és azt kérdezik, hogy másnak miért szabad, amit nekik nem, tulajdonképpen azt mutatják meg, hogy mire vágynának, hova mennének, mit csinálnának a legszívesebben. Ha partnereik tudunk lenni ilyenkor, akkor eljuthatunk akár egy termékeny beszélgetésig és álmodozásig a jövőről, hogy mi lesz majd, amikor enyhítenek végre a korlátozásokon. Persze a kamaszok reakciói különböznek a kisgyerekekétől, Tőlük ne várjunk nyugodt beszélgetést, teljes együttműködést. A kamasz a maga módján veti oda a dolgokat, ha odaveti egyáltalán, de ő így közöl, és mi a meghallgatást biztosíthatjuk számára. Akár kisgyerekről, akár kamaszról van szó azonban, a gondolatok és érzelmek kifejezésével, azok befogadásával tulajdonképpen a veszteségek feldolgozásában segítjük őket.

Mert veszteségei mindnyájunknak vannak. Nem találkozhatunk a szeretteinkkel, elvesztettük azokat a munkahelyi vagy iskolai teljesítményünkre vonatkozó és társas visszajelzéseket, amelyekre eddig hagyatkozhattunk, és amelyekre önértékelésünk egy részét építettük. Nincs ott, illetve csak online formában a tanító néni, aki egy kedves gesztussal, simogatással, jó szóval feloldhatja a gyereki szorongásokat, nincsenek ott a kamasz barátok, akikkel jól ki lehet tárgyalni és nevetni a felnőtteket, és nincs ott a főnök sem, aki dicsér vagy figyelmeztet. Nem hódolhatunk az olyan hobbijainknak, melyek a kinti léthez kötődnek, nem ülhetünk be egy kávézóba, nem plázázhatunk, nem kirándulhatunk szabadon, elmaradnak a ballagások, nincsenek koncertek és bulik.

A dühöt és szomorúságot meg kell élni

A veszteségeink miatt pedig dühösek és szomorúak vagyunk, és ezektől az érzésektől a gyerekeinket sem tudjuk megkímélni. A düh elfedheti a szomorúságot, fontos, hogy mindkettőt megéljük. A gyerekeinknek azzal segíthetünk, ha együtt vagyunk velük az érzéseikben, és kibírjuk azokat még akkor is, ha szélsőséges formában nyilvánulnak meg. Érettebbé és toleránsabbá tesz bennünket, ha képesek vagyunk elviselni a magunk és a mások rossz érzéseit.

Nagyobb lehet a veszteségek okozta szorongás, mint azt gondolnánk, ugyanakkor könnyebben is oldható egy jó beszélgetéssel, kis szomorkodással, a jövő lehetőségeinek felvillantásával, a kamasz indulatainak elviselésével. A korábban mindennapos dolgok a bezártság alatt felértékelődnek, így várhatóan nagyobb súlyuk lesz majd az életünkben akkor is, amikor felszabadulunk.

TETSZIK, MEGOSZTOM MÁSOKKAL IS!

 

Honlapunk cookie-kat használ a látogatói igény maximális kiszolgálása érdekében. Az oldal használatával Ön elfogadja a cookie-k használatát ezen a webhelyen.
0

Kosár

START TYPING AND PRESS ENTER TO SEARCH