koronavírus összezártság

Koronavírus: összezártság – jé…Te ki vagy?

A koronavírus-járvány miatt sok család kényszerült otthon maradni, az érvényben lévő kijárási korlátozás miatt pedig szinte a nap 24 óráját együtt töltik a négy fal között. Ez egyrészt pozitív, hiszen végre jut idő egymásra, másrészt viszont az összezártság akár már rövidtávon is okozhat feszültségeket a családtagok között. Mi ennek az oka, hogyan lehet megelőzni a veszekedések kirobbanását, és hogyan tudjuk kezelni ezt a mindenki számára szokatlan helyzetet? Kovács Erika klinikai szakpszichológus magyarázza el a pszichológia oldaláról a jelenséget, és gyakorlati tanácsokat is ad a családi együttműködésre, amely most különösen fontos.

Máshogyan látjuk egymást, mint eddig

A kényszerű összezártság valóban nagyon sok új tapasztalatot és felismerést hozhat magával. A megnövekedett biztonságigény és a fokozott szorongás, viselkedésünket más-más módon változtatja meg. Nőhetnek az elvárásaink egymással szemben, több megértésre, ölelésre vágyunk, miközben nehéz odafigyelnünk a másikra. A karanténban úgy látjuk egymást, ahogyan máskor sosem.

Lehet, hogy eddig munka után nem indultunk azonnal haza, kigyalogoltuk vagy kibeszéltük magunkból a munkahelyi feszültségeket, eljutottunk sportolni, a gyerekek pedig az edzésen vagy egyéb foglalkozásokon levezették valamennyire a napjukat. Mindezekre most nincsen lehetőség, a feszültség mind otthon összpontosul.

Mindenki másképp csinálja

Látjuk, ahogyan a másik dolgozik, koncentrál vagy lazít munka közben, ahogyan teszi, vagy éppen nem teszi a dolgát. Tanúi vagyunk gyerekeink viselkedésének, kommunikációjának, tanulási szokásainak ebben a sajátos, online iskolai szituációban. Látjuk, hogy ki min aggódik vagy idegesíti fel magát, kinek hogyan változik meg a hangulata, hogyan kezeli a feszültségeit, oldja, vagy nem oldja meg a problémáit. Van, aki túl sokat beszél, míg más elnémul, van, aki folyamatosan csinál valamit, míg más egyre passzívabb lesz, van, aki túl sokat eszik, míg másnak egy falat is nehezen megy le a torkán, van, aki testi tüneteket vesz észre magán, és felnagyítja azok jelentőségét, más pedig bagatellizálja a helyzetet.

Mindezekről eddig is volt benyomásunk, de nem ilyen töménységben. Az, hogy különböző módon kezeljük a helyzetet, már önmagában is feszültséget kelthet. A bevonódás és a kívül maradás arányait ilyenkor nagyon nehéz megtalálni, segíteni a másiknak, ugyanakkor nem magunkra venni azt, ami nem a mi dolgunk, legyen szó a gyerekünkről vagy a társunkról.

Ahhoz, hogy tudjuk, mivel kell szembenéznünk, min kell változtatnunk, előbb szembesülnünk kell vele, akár konfliktusok árán is. Nem lehet mindenre felkészülni előre, a veszekedések kirobbanását szinte lehetetlen elkerülni, egy ennyire feszültség teli helyzetben ez túl nagy elvárás lenne magunktól.

Más módon kell viszonyulnunk egymáshoz

Az, hogy új oldaláról is látjuk a másikat, azt is jelenti, hogy más módon kell viszonyulnunk hozzá. Az új viszonyulás kialakítása idő és türelem, magunkkal és a másikkal szemben is. Segítségünkre lehet, ha újra és újra tudatosítjuk magunkban, hogy bármit is érzünk, az természetes, a helyzet velejárója, de nem tart örökké. Ha úgy érezzük, hogy szükségünk van egy kis egyedüllétre és a körülmények ezt valamennyire lehetővé teszik, akkor húzódjunk vissza. Amikor a másik a megszokottól eltérően, hevesebben, indulatosabban reagál, igyekezzünk azt nem magunkra venni. Ne akarjuk mindenképpen meggyőzni a másikat az igazunkról. Ne várjunk arra, hogy a másik majd kitalálja a gondolatainkat és megteszi azt a gesztust, lépést, amire éppen vágyunk, hiszen ő is ugyanabban a zilált helyzetben igyekszik létezni, mint mi magunk. És nem utolsósorban, vegyük elő humorérzékünket.

A magunkkal és a másokkal szemben gyakorolt türelem és elfogadás, az érzéseink nyílt kifejezése, a másik érzései iránti nyitottság, a veszteségeink megfogalmazása, az ezek felett érzett szomorúság átélése, egy kiadós sírás, vagy éppen egy nagy nevetés hosszabb távon mind könnyebbé tehetik helyzetünket. Amikor azonban úgy érezzük, hogy nem bírunk a feszültségeinkkel, merjünk segítséget kérni. Hívjunk fel egy családtagot vagy barátot, szükség esetén pedig keressünk fel egy szakembert, alkalmazkodva a körülményekhez, egyelőre kizárólag online.

Szerző: Kovács Erika klinikai szakpszichológus

TETSZIK, MEGOSZTOM MÁSOKKAL IS!

 

Honlapunk cookie-kat használ a látogatói igény maximális kiszolgálása érdekében. Az oldal használatával Ön elfogadja a cookie-k használatát ezen a webhelyen.
0

Kosár

START TYPING AND PRESS ENTER TO SEARCH